Nők elleni erőszak Magyarországon: évtizedes mulasztásban a kormány
A magyar nők majdnem tizedét érte már nemi erőszak élete során, több mint kétszázezren pedig jelenleg is olyan kapcsolatban élhetnek, ahol fizikailag vagy szexuálisan bántalmazzák őket. A hazai törvények elméletben garantálják az erőszak áldozatainak védelmét, a valóságban azonban nem mindig kapják meg a nekik járó segítséget. Az Isztambuli Egyezmény ratifikálását a magyar kormány ideológiai okokból elutasítja, pedig annak átfogó intézkedései a probléma gyökerét, a magyar társadalomban elburjánzott nemi előítéleteket és az áldozathibáztatást is célba vennék.
Magyarország 2014-ben aláírta a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló Isztambuli egyezményt, a kormány azonban évek óta nyíltan ellenzi annak ratifikálását. Az Európai Unió, mint önálló jogi entitás, tavaly csatlakozott az egyezményhez, ezzel is megerősítve, hogy a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak büntethetőségének szavatolása prioritást élvez az EU-ban. Az uniós országok Bulgária, Csehország, Litvánia, Magyarország és Szlovákia kivételével tagállami szinten is ratifikálták az Európa Tanács egyezményét, amellyel szemben a magyar kormány a migráció támogatását és a társadalmi nem (gender) elismerését szokta felhozni ellenérvként. Álláspontjuk szerint ugyanakkor a magyar jogrendszer a nők védelmében az egyezménynél hatékonyabb és erősebb védelmet biztosít.
Isztambuli egyezmény vs. magyar jogrendszer
Az Isztambuli Egyezmény négy fő területen fogalmaz meg előírásokat – az erőszak megelőzése, az áldozatok védelme, az elkövetők büntetőjogi felelősségre vonása, valamint az integrált szakpolitikák terén. A NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület) az egyezmény aláírásának 10. évfordulójára tíz pontban foglalta össze, milyen előnyökkel járna a ratifikáció Magyarország számára:
„A legnagyobb különbség az Isztambuli egyezmény és a jelenlegi magyar megközelítés között az, hogy kontextusában vizsgálja az erőszakot. Nem csak büntetőjogi aspektusból nézi, hanem szélesebb és összehangoltabb szakpolitikai kontextusba ágyazza a nők elleni erőszakkal szembeni fellépést” – fejti ki Nógrádi Noá. A nőjogi szakértő példaként többek között az erőszakprevenciós oktatást és a szakember képzést említi. Az egyezmény nagy hangsúlyt fektet arra, hogy már az iskolákban elkezdjenek foglalkozni az egyenlőség alapú párkapcsolat és szex témájával, így már fiatalkorban felszámolják az előítéleteket.
Társadalmi normák által újratermelődő erőszak
Magyarországon ezzel szemben figyelmen kívül hagyják az alá- és fölérendelt nemi szerepeket előíró elvárások és a bántalmazás közötti ok-okozati összefüggést. Annak felismerése helyett, hogy a jelenség társadalmi normákban gyökerezik, az ezek által folyamatosan újratermelt erőszakot egyes, deviáns személyek abnormális cselekedeteiként keretezik. Az előítéletek virágoznak az áldozatokkal kapcsolatba kerülő szakemberek – rendőrök, bírók, gyámügyesek, szociális munkások vagy éppen egészségügyi dolgozók – körében is. Az egyezményben foglalt szisztematikus képzés révén azonban könnyebben felismerhetőek lennének számukra az abúzus jelei és változtatni tudnának a tévhiteken alapuló, áldozathibáztató magatartásukon.
Ebben látja a megoldást a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának PhD hallgatója, Zsiros Klaudia Viktória is, aki többek között azt kutatja, mennyire ad lehetőséget a magyar jogrendszer az áldozathibáztatásra. A jogász szerint fontos lenne, hogy a szakemberek tudjanak egy eljárás során traumát átéltekkel beszélni úgy, hogy közben megfelelően alkalmazzák is a jogot, amely a keretet és a teret már megadja. Elképzelhetőnek tartaná, hogy legyen például olyan bíró, ügyész vagy kirendelt szakértő, aki a nők elleni erőszak területére specializálódott és kifejezetten ennek az eseteivel foglalkozik. „Nem feltétlenül gondol bele a jogalkotó abba, hogy emberek vannak egy ilyen eljárásban, hogy egy-egy szónak is jelentősége van. Nem mindegy, milyen az a környezet, ahol az eljárási cselekményt foganatosítják vagy milyen körülmények között tartanak egy meghallgatást.”
A jogszabályi környezet Zsiros Klaudia Viktória szerint többnyire rendben van e téren. 2013 óta önálló büntetőjogi tényállás a kapcsolati erőszak, az EU áldozatvédelmi irányelvének átültetése nyomán pedig létrejött a „különleges bánásmódot igénylő sértett” státusza. Ennek értelmében a szexuális jellegű bűncselekmény áldozatának joga van ahhoz, hogy azonos nemű rendőr hallgassa ki, a kihallgatást pedig rögzítsék annak érdekében, hogy ne kelljen többször vallomást tennie. Az ilyen esetekben a tárgyalásról kizárják a nyilvánosságot és az elkövető sem lehet jelen a tárgyalóteremben egyszerre az áldozattal, sőt a folyosón sem érintkezhetnek egymással.
Ezektől a körülményektől azonban az áldozat kérésére vagy hozzájárulásával el lehet térni. Azt viszont a résztvevőkön kívül nem tudja senki, hogy a beleegyezés ilyenkor valóban önként vagy hatósági nyomás hatására születik-e meg. A jogász problémásnak látja azt is, hogy – szemben a kihallgatást vezető rendőrrel – a kirendelt szakértőnél nem elvárás, hogy azonos nemű legyen az áldozattal. Nincsen szabályozva az sem, hogy milyen kérdéseket lehet feltenni akár orvos vagy pszichológus szakértői, akár nyomozói részről, pedig ez nagyban kihatással lehet az ügy alakulására. Élesen szembe megy az áldozatszempontú megközelítéssel az is, hogy a nemi erőszak eseteiben a büntetés kiszabásánál enyhítő körülmény lehet az áldozat „könnyelmű, kihívó magatartása”. A jogász szerint a valóságban ritkán hivatkoznak erre a passzusra, a jelenléte azonban mégis teret hagy az áldozathibáztatásnak.
Mit mond a gyakorlat?
Nógrádi Noá szerint hiába állnak rendelkezésre hasznos jogi eszközök, a tapasztalat azt mutatja, hogy ezek nem csapódnak le a gyakorlatban. Erre a nemrég bejelentett áldozatvédelmi reform maga is rávilágít, hiszen az igazságügyi miniszter Tuzson Bence még januárban úgy nyilatkozott, hogy a büntetőjog nem áldozatközpontú, ennek orvoslására pedig olyan szabályozást dolgoznának ki, amelynek révén az áldozat beleszólási lehetőséget kapna az elkövető szabadon bocsátásába, illetve kezdeményezhetné, hogy a bíróság távoltartást rendeljen el.
A magyar jogrendbe elvileg már 2015-ben átültetett európai Áldozatvédelmi Irányelv azonban már tartalmazza a szükséges rendelkezéseket, ahogyan az áldozatokat megillető jogsegély is szerepel benne, amit szintén említett a miniszter. Ennek ellenére az erőszakot elszenvedő nők sokszor nem kapnak tájékoztatást például a nekik járó állami kárenyhítés vagy a megelőző távoltartás lehetőségéről. Gyakran a hivatalos szervek képviselői sincsenek tisztában a vonatkozó törvényekkel. Részben ez az oka, hogy a már említett, speciális jogokat garantáló különleges bánásmód intézménye is alig kerül alkalmazásra. Ez pedig azt eredményezi, hogy „az áldozat sokszor magától kénytelen informálódni és adott esetben kimondottan küzdenie kell azért, hogy a jogszabályilag lefektetett jogát akár például a rendőr ellenkezésével szemben is érvényesítse” – magyarázza Nógrádi Noá, aki azt is visszatérő problémának látja, hogy a kapcsolati erőszak tényállásának alkalmazása helyett az ismétlődő bántalmazásokat külön esetként kezelik és enyhébb büntetőjogi tényállásként azonosítják, zaklatás vagy könnyű testi sértés kategóriákba sorolják.
Naprakész statisztikák híján nem lehet mérni az áldozatvédelem hatékonyságát
Az Isztambuli Egyezmény a rendszeres adatgyűjtését is előírja, amely EU-s szinten is problémát okoz, mivel naprakész statisztikák hiányában uniós összevetést sem lehet készíteni. A Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézete (EIGE) sem tudta ezt a területet belevenni az évente közzétett nemi egyenlőség indexébe, amelyre korábbi cikkeinkben már többször hivatkoztunk. A 2024-es mutatóban viszont már szerepelhet a nők elleni erőszak, mivel az EIGE vállalta, hogy az Európai Alapjogi Ügynökséggel (FRA) közösen egy Magyarországot is érintő reprezentatív felmérést végez a hatékony adatgyűjtés érdekében. A NANE a FRA 2012-es reprezentatív felmérésére és a 2011-es népszámlálási adatokra hivatkozva 9 százalékra (vagyis 361 545 főre) teszi azoknak a 15-74 év közötti nőknek az arányát, akik életük során szexuális erőszak áldozatává váltak Magyarországon, míg a párkapcsolati erőszakot illetően azt lehet megállapítani, hogy a nők közel felét (1 968 414 fő) érte súlyos lelki, közel ötödét (763 263 fő) fizikai, 7 százalékát (281 202 fő) pedig szexuális abúzus. Éves szintre levetítve 2012-ben ez 223 662 olyan párkapcsolatban élő nőt jelentett, akit a partnere fizikailag és/vagy szexuálisan bántalmazott. Ugyanerre az évre nézve a FRA adatainak és az Egységes Nyomozóhatósági és Ügyészségi Bűnügyi Statisztikáknak az összevetéséből az derült ki, hogy a szexuális erőszak látenciája legalább 415-szörös (vagyis az esetek mindössze 2,4 ezrelékét regisztrálták), míg a fizikai erőszaké 194-szeres (itt az esetek 5 ezrelékét).
A nők elleni erőszak mint jelenség megelőzéséhez és felszámolásához elengedhetetlen lenne, hogy nyomon követhető, reprezentatív statisztikák készüljenek Magyarországon. Nógrádi Noá szerint első körben fel kellene mérni, hányan érintettek családon belüli vagy szexuális erőszakban Magyarországon, milyen csatornákhoz fordulnak és milyen eredménnyel zárul az ügyük, de ugyanígy szükség lenne utánkövetésre is, hogy kiderüljön, az elkövető ezt követően tanúsított-e újra jogsértő magatartást ugyanazon sértett vagy más sértett kárára, és hogy nem vált-e az érintett később ismét bántalmazás vagy esetleg gyilkosság áldozatává. Bár az állami szervek és a segélyszervezetek is folytatnak a saját tevékenységükről adatgyűjtést, ez nem ad átfogó képet a bántalmazás és a nemi erőszak helyzetéről, és az áldozatvédelmi intézkedések értékelését sem teszi lehetővé.
Áldozathibáztatás a társadalomban
Az intézményrendszer hiányosságain túl a társadalom hozzáállása is aggasztó a nők elleni erőszakkal kapcsolatban. Egy 2016-os Eurobarometer-felmérés szerint a magyarok ötöde – az uniós átlag duplája – elfogadhatónak tartja a beleegyezés nélküli szexuális kapcsolatot, ha például a nő kihívóan öltözködik vagy önként megy fel a férfihoz egy randi után. Közel negyedük szerint a nők sokszor csak kitalálják vagy eltúlozzák a velük szembeni bántalmazást és nagyjából ugyanennyien vélik úgy, hogy gyakran az áldozat provokálja ki az erőszakot. Ezzel együtt több, mint 40 százalék gondolja azt, hogy törvényellenes vagy azzá kellene tenni azt, ha valaki szexuális célzattal beszól egy nőnek az utcán vagy állandóan becsmérli a partnerét, hogy az kevesebbnek érezze magát.
„A magyar társadalomban még mindig elég torz kép él a nemi erőszakról és a családon belüli erőszakról, annak ellenére is, hogy az elmúlt 10-15 évben egyre többet foglalkozott ezzel a média és emiatt az emberek egy része jóval érzékenyebbé és tudatosabbá vált” – jelenti ki Virágh Enikő. A nemi erőszak társadalmi megítélésével és a médiában való megjelenésével foglalkozó szociológus úgy véli, absztrakt szinten az emberölés utáni legsúlyosabb bűnnek tartják a nemi erőszakot, ha viszont egy konkrét történet merül fel, akkor rögtön bekapcsolnak az előítéletek. Az egyik ilyen klasszikus nemierőszak-mítosz például, hogy egy „valódi áldozat” küzd az erőszakoskodó ellen, és ezért vannak rajta külsérelmi nyomok, miközben a legtöbben ilyenkor lefagynak és nem tudnak fizikai ellenállást tanúsítani, így nem keletkeznek látható sérüléseik. Olyan, a szociológus által „valódinak” vagy „megkérdőjelezhetetlennek” nevezett áldozatból, amilyen az emberek fejében él, nem sok van. Azokat, akik nem felelnek meg a tökéletes áldozat képének, a szakirodalom „érdemtelen áldozatnak” hívja. Az ő esetükben szokott előfordulni az áldozathibáztatás, aminek következtében az erőszak áldozatává tett nő ártatlansága, valamint a támadó felelőssége és számonkérhetősége is megkérdőjeleződik.
A nők elleni erőszakkal kapcsolatos hozzáállást befolyásolni tudja egy-egy nagyobb nyilvánosságot kapó eset. Abban, hogy az általános attitűd pozitív vagy negatív irányba mozdul-e el, közrejátszik az áldozat és az elkövető személye, és az ügy végkimenete is. A társadalmi szemléletformálásban a médiának is hatalmas felelőssége van. Ha a konkrét személyek kerülnek a fókuszba, akkor fennáll a veszélye, hogy a történet megmarad a bulvár szintjén, annak viszont komoly eredményei is lehetnek, ha a nemierőszak-esetek társadalmi és intézményi beágyazottságára sikerül rávilágítani. Virágh Enikő az úszás világát hozza fel példaként, ahol elsősorban Kiss László ügyének és több neves úszó kiállásának volt köszönhető, hogy az úszószövetség kénytelen volt kidolgozni az erőszak kezelésére és vizsgálására irányuló intézményes megoldásokat. A #metoo következtében a színházaknál sem merülhet már fel az, hogy ne foglalkozzanak a szexuális zaklatás problémájával, annak ellenére, hogy a hazai ügyek nem zárultak egyértelműen pozitívan az áldozatok számára.
Az áldozathibáztatásnak és a nemi egyenlőtlenségeknek megágyaz a mai neoliberális korszellem, amelyben élünk és amely azt sulykolja belénk, hogy a teljes személyi szabadságért cserébe az embert teljes felelősség terheli. Ennek következménye, hogy az erőszakot elszenvedő nők esetében is azt kezdik el vizsgálni, hogy mit tettek vagy hogyan kerülhették volna el, hogy áldozattá váljanak. Kettős mércére utal, hogy az elkövetőket ezzel párhuzamosan a körülményekre hivatkozva igyekeznek felmenteni a felelősség alól. Ez pedig még inkább megnehezíti azt, hogy az erőszak áldozatai segítséget kérjenek és kapjanak.
